A Buddhizmus rövid története

Buddhizmus

A Buddhizmus szülőföldje az ókori India. Létrejöttének döntő oka valószínűleg a kasztrendszer, és az azt szentesítő Brahmanizmus megmerevedése volt, amellyel szemben Buddha vallási reformja megváltást, üdvösséget, az örök körforgásból való kilépést és szilárd erkölcsi támaszt ígért.

A vallásalapító Guatama Sziddhátra, a Buddha (Megvilágított), a hagyomány szerint i.e. 560 és 480 között élt Észak-Indiában. A legenda szerint királyfi volt, akinek rendkívüliségét csodás születése is bizonyította. Felnőtt korában egy öreggel, egy beteggel, egy halottal és egy aszkétával találkozva jutott el a Megvilágosodáshoz, a szenvedés és a múlandóság belátásához.

Maga is remetévé lett, így fogalmazta meg az új vallási-filozófiai rendszer, a Buddhizmus elveit. Tanításainak legősibb gyűjteménye a Tripitaka (Három Kosár), az új vallás páli nyelven írtszent Könyves Gyűjteménye.

Az emberi tudás alapja az a felismerés, hogy az élet szenvedés, aminek az oka az érzékiség, az élet utáni vágy és a tudatlanság. Ezért leküzdésének útja sem lehet egyéb, mint az érzékiségtől, a cselekvéstől való tartózkodás, a szemlélődő passzivitás, az életösztön kikapcsolása, a radikális aszkézis és a meditáció.

Aki mindezek gyakorlására képessé lesz, az megszabadul a lélekvándorlással járó újjászületés terhétől, és eljut a Nirvánába, ami a létvágy kialvása, a teljes megsemmisülés, a nemlétezés.

Buddha szerint, minden létező, egyszerű alkotóelemek vegyüléke, az összetartozás csak időleges. A részecskék mozgását a Világtörvény, a Dharma szabja meg, s az egyes elemek maguk is a Világtörvény töredékei, darabkái. A dharmák között egyaránt vannak létező tulajdonságok, és folyamatok. Dharma a föld, vagy a víz, a látás vagy az alvás, a szépség, a születés, a vágy, a gondolkodás, az érzékelés, a színek és a hangok.

Metafizikáján túl, a Buddhizmus elsősorban erkölcsfilozófiai rendszer. Olyan vallás, amelynek nincsenek istenei, és nincs mitológiája sem. Maga Buddha nem tagadja istenek létezését, de nem tulajdonit nekik nagy jelentőséget.

A Buddhizmus lényege erkölcsi és viselkedési elveinek, életszabályainak sora. Alapja öt szabály, amelyek a Nirvána felé vezetnek. Tilos bármely élőlény elpusztítása, mások tulajdonának elvétele, más asszonyának érintése, a hazugság, és a részegség. A szerzeteseknek szüzességet, és vagyontalanságot kell fogadnia, és aszkétikus módon kell élnie. Az aszkézis célja a teljes passzivitás és a lét utáni vágyak kioltása.

Az új hit hamarosan népszerű lett Indiában, és erős missziós hajlandóságával gyorsan utat talált Kína, Tibet, Délkelet-Ázsia felé. Idővel saját mitológiát és rítust is teremett, magába építve a befogadó vidékek vallási képzeteit és szokásait. Ennek megfelelően sok irányzata jött létre, a legfontosabb a Hinajana ("Kis Szekér"). És a Mahajana ("Nagy Szekér"). Az előbbi fokozott aszkézist hirdet, és a szerzetesség népszerűségét népszerűsíti. Úgy véli, hogy az üdvösség elérése, csak kevesek privilégiuma. Ez az "exkluzív" felfogás, csak szűk körben terjedt, s mára Sri Lanka kivételével, szinte mindenütt elenyészett.

A Buddhizmus terjedésében a főszerep a másodikként említett (Mahajana) irányzatnak jutott. E tant a személyes istenek sokasága, a mitológia és a gazdag rituális formalizmus jellemzi. A tökéletesség útja mindenki előtt nyitva áll, a Nirvánába eljutó Buddhiszatvák e hit sajátos szentjei.

Az elmúlt két évezred során a Buddhizmus gyakorlatilag kiszorult szülőföldjéről, Indiából. Ugyanakkor népszerűvé vált a Távol-Keleten, Kínában, Japánban és Mongóliában, ahol helyi vallási elemekkel keveredve tovább él.

Tibetben, és Mongóliában kialakult a Buddhizmus erősen mágikus, mitologikus változata, a Lámaizmus, amely ma talán a Buddhizmus legjellegzetesebb irányzata.

A Buddhizmus keretében Japánban született meg a Zen vallási, meditációs iskola.