Ősi recept: rakj össze bohóckodni három különböző karaktert, és a siker koronája az öledbe hullik. Legyen szó akár Charlie Angyalairól, a Powerpuff Girlsről vagy a Három nővérről, ez tuti bejön.

Nem bízta a véletlenre első rendezői munkáját Shane Black sem, inkább bedobta a jokert. Előásott három klasszikus figurát: a simlis, kisstílű, ám jószívű tolvajt, a laza, vérprofi magánnyomozót és a butácskának tűnő, ám meglepetéseket tartogató cicababát. Máris kész a film, melyen még a legszkeptikusabbak is elsomolyogják magukat.

Harry (Robert Downey Jr.) az a típusú piti bűnöző, akit már a homlokán lévő hatalmas "L" betűről is beazonosítanak. Nem meglepő hát, hogy a film kezdő képsorai egy hanyatt-homlok menekülő pasit mutatnak, aki összetűzésbe keveredett egy játékbolt riasztórendszerével. Szerencséjére az utcában épp meghallgatást tartanak, és mielőtt Harry realizálhatná, mi is történik vele, már őstehetségként ünneplik a Los Angeles-i partikon. Első főszerepében magánnyomozót alakít, ebben pedig segítségére lesz egy igazi profi, Perry. Jeges tekintetű, hidegfejű detektív, aki lehűti a rosszfiúkat, és jégre teszi azt, aki útban van, ő maga azonban olyan meleg, hogy a telefon csengőhangja is az I Will Survive-ot zengi. A dreamteam nem lenne teljes egy harmincon túli libabébi nélkül, aki ugyan színésznőnek vallja magát, filmes karrierje egy sörreklámban merül ki. A dögös Harmony (Michelle Monaghan) sajnos jobban vonzza a bajt, mint a jó szerepeket. S bár a három dudás nehezen fér meg egy csárdában, sorsuk visszavonhatatlanul összefonódik, mikor feltűnik a színen az első hulla. Majd a második... és így tovább.

Az Utolsó cserkész és az Utolsó akcióhős írója mesterien lavíroz a B-kategóriás akcióvígjátékok és a film noir klasszikus stílusjegyei között, megteremtve ezzel egy olyan perverz módon humoros, morbid komédiát, mely kitűnő alkalom Robert Downey Jr. számára a visszatérésre, nekünk pedig arra, hogy máris induljunk a legközelebbi moziba.

- Kristóf(ka) -

KŐKEMÉNY CSALÁD

Mostanság divat utálni a karácsonyt. Sok barátom tartja szinte bűncselekménynek, hogy már október végén Judy Garland karácsonyi dalaira díszítem fel a lakást.

Ám mi, karácsony-kórosok az Igazából szerelem óta vártuk, hogy mozikba kerüljön egy szívmelengető film, amelyen térdünket csapkodhatjuk a nevetéstől, vagy épp csücsörített ajakkal pityerghetünk. Megérkezett.
Ha még mindig nincs meg a "X-mas mood", akkor szerezzünk be moziba menet egy Mikulás-sapit, és hagyjuk, hogy átjárja testünket a jóleső borzongás, hogy ma este végre újra láthatjuk Carrie Bradshaw-t.
Mirjam (Sarah-Jessica Parker) New York-i munkaalkoholista, fekete kiskosztümöt hord, és ha zavarban van, kínosan köszörüli a torkát. Vőlegénye, Everett, mindenben az ellentéte. Minden helyzetben feltalálja magát, és a racionalitást hírből sem ismeri. Nem csoda, hiszen vidéken élő családjában a zűrzavar felülmúlja a Mézga család összes kalandját. Ebben a háborús övezetben kell töltenie az ünnepet főhősnőnknek, elviselve egy nimfomán bratyót, egy vipera hugit és a mamát (Diane Keaton), akinek nehezebb a kegyeibe férkőzni, mint kijutni a Bermuda-háromszögből. Az sem segít, hogy egyszemélyes felmentő seregként betoppan Mirjam húga (Claire Danes), és egyetlen természetes mosollyal eléri, hogy a család befogadja. S bár minden a békés kimenetelű ünnep ellen szól, a galád családnak össze kell szednie magát, hiszen lehet, hogy ez az édesanya utolsó karácsonya.
Felér egy karácsonyi ajándékkal, hogy öt perc leforgása alatt sikerült megszabadulnom a gondolattól, miszerint a Szex és New York folytatását nézem, ez pedig abban a tényben leli magyarázatát, hogy S.J.P. remek színésznő. A karácsonyfa csúcsa pedig Judy Garland volt, aki Stone-ék szentestéjén hatalmas szempillái alól ártatlanul rebegi a "Találkozz velem St. Louise-ban" karácsonyi dalt. A film az ünnepi mozik legszebb hagyományait eleveníti fel, melyet majd olyan klasszikusként veszük elő DVD-gyűjteményünkből karácsonykor, mint a Csoda a 34. utcábant.

- K -

SZŐKE KÓLA

fsz.: Beleznay Endre, Majka   rend.: Barnóczky Ákos

Azóta fordult a kocka, sőt, a tipikus "keserédes művészet a sanyarú magyar valóságról" filmeket is felváltották a tömegeket megmozgató komédiák. A baj csak az, hogy minél több ilyen alkotás érkezik elénk futószalagon, annál hamarabb felejtjük el őket.
Ez esetben a feledés pillanata egyezett a vetítőterem elhagyásának idejével. Pedig volt itt minden: színkavalkád, harsogó zene és sztárdömping, mindez Barnóczky Ákos bőrbe bújt Guy Ritchie értelmezésben. Csak színészből nagyon kevés...
Nándor (Beleznay Endre) egy másnapos reggelen arra ébred, hogy egy összenőtt szemöldökű bányarém mellett fekszik, luxuskocsija sehol, és milliókat érő céges papírjainak is lába kélt. Hab a tortán, hogy a rémségkirálynő bátyja (Majka) üzletet ajánl: segít az autó nyomára bukkanni, ha a yuppie feleségül veszi a hugicát. Itt kezdődik sukár kis városnézésünk a nyóckerben, idegenvezetőink pedig a helyi utcalányok, kocsmárosok és szelíd rosszfiúk lesznek.
Nem vagyok Majka-rajongó, de tény, hogy van a srácban valami túlélőösztönnel vegyes igazi tehetség, és amit elkezd, azt tisztességgel végigcsinálja. Gubás Gabi is öröm az ürömben, ám a film legüdítőbb pillanatai Margitai Ágnes kocsmárosné figurájának köszönhetők, pedig kevesebbet van vásznon, mint Judi Dench a Szerelmes Shakespeare-ben. S bár kevés az esély, hogy honi kolléganője is Oscart zsebeljen be a néhány perces jutalomjátékért, értelmet adott a másfél órának, amit a moziban töltöttem, és ezt köszönöm neki.

HA IGAZ VOLNA

 Barkochbázzunk! Én gondolok. Adott egy szellem, akinek elintézetlen dolga van a Földön. Adott egy karakter, aki képes vele kommunikálni, és látja is őt, ellentétben másokkal.

Adottak az ebből következő komikus helyzetek, és persze adott még egy csók a film végén, mely valamiképpen eldönti főszereplőnk további földi pályafutását. Mi az? Szinte hallom, amint egyszerre vágjátok rá az egyébként valóban egyértelműnek tűnő választ: Ghost. Ám ezúttal tévedtek. Úgyhogy megint én gondolok...
Ki az a színésznő, akiről mindenkinek a rikítórózsaszín ruhák jutnak eszébe, legutóbb csúnyán megbukott egy klasszikusban, és folyton azt halljuk róla, hogy döglődik a házassága, aztán kiderül, hogy igazából nem is. Aki üdvözülten kiáltotta Détár Enikő nevét, az kiesett a játékból. A többieknek gratula, főszereplőnk valóban a kozmogörlök példaképe, Reese Witherspoon.
Elisabeth (Reese Witherspoon) munkamániás doki San Francisco egyik kórházában. Egy nap, amikor épp harmincnyolc óra ügyelet után randira igyekszik, súlyos baleset éri. A lakásán ébred föl, itt azonban semmi sem olyan, mint legutóbbi emlékei szerint. Hamarosan kiderül, hogy a pohárnyomok a mahagóni bútoron, az üres sörös dobozok és az oszlásnak indult pizzamaradék a konyhában Davidtől (Mark Ruffalo) származik, aki szintén otthonának tekinti a kéglit, ráadásul mindenáron meg akarja győzni Lizzie-t, hogy sétáljon szépen a fény felé, mert ő már halott. Főhősnőnk azonban egyáltalán nem kíván eltávozni. Helyette inkább nyomozásra adja a fejét: ki is volt ő valójában. Ehhez viszont hús-vér segítségre van szüksége...
Akadnak halálian vicces jelenetek és szellemes párbeszédek, ám a Ha igaz volna kísérteties hasonlóságot mutat sok hasonló témájú filmmel. Nagyjából azt kapjuk, amit a filmplakátra nézve elvárunk. Reese Witherspoon színes virágocskák és rózsaszín felhőcskék közt lebeg a horizonton. Aki ilyen élményre vágyik és ezt az állapotot legálisan szeretné megtapasztalni, annak tökéletes választás.

Corporation

Zavarba ejtő. A film, amelyről írok, alkotásként a műfaj legjobbjai közé tartozik. Ugyanakkor témája felbőszít, mint Picassót a finn díva dala a halkakasról.

ŰŰBüszkén vállalom, hogy fogyasztó vagyok, és kétlem, hogy ettől hülye is lennék. Ám aki azt hiszi, hogy egy bigmek elmajszolásával dzsihádot robbant ki, az viszont az.
Joel Bakan könyve világszerte a "le a tévével, nem járok multiplexbe, pfuj kóla" társadalom Bibliája, mely egy olyan országban, ahol az embereknek nem szokásuk kitartani a véleményük mellett, különösen veszélyes. A rendszerváltás utáni vad plázamánia hamar átcsapott a túloldalra, s ártatlan mondatokkal, mint a "Mi a kedvenc sorozatod?" és az "Olyan sampont kérek, amit a reklámban láttam!" egyesek szemében máris a globalizáció zsoldosai vagyunk. S mivel az aranyközép ez esetben kétszínűségnek minősül, a sznobok és kultúrsznobok harca egyre véresebb. E filmmel az utóbbiak jutottak forszhoz...
A hat év alatt készült dokumentumfilmben óriásvállalatok kerülnek terítékre, amelyek - az alkotók szerint - komolyan veszélyeztetik bolygónk lakóinak fizikai és mentális épségét. Riportok segítségével szól hozzánk a "nép" és az "uralkodó". Mark Achbar rendező saját bevallása szerint olyan képet festett a mamutcégekről, mellyel felnyitja az emberek szemét. A gond az, hogy ahogy a multik egyetlen "csak ma öt forint a tej" akcióval tömegeket mozgatnak meg, úgy e film kapcsán reflexből mennek tüntetni a bevásárlóközpontok ellen - ugyanezek. A végletek felé a társadalom azonos rétege sodródik, és azon múlik, ki melyik utat választja, hogy milyen a közeg, amely körülveszi.
A filmesek fehér zászlaja a következő DVD-ket tartalmazó díszdoboz volna: Dr. Szöszi, Super Size Me, Spinédzserek, Fahrenheit 9/11, Pretty Woman és a Corporation. Béküljünk, srácok!

SZÍVEM CSÜCSKEI

Akit a lakásunkba beengedünk, a lelkünkbe is betekintést nyer. Így fény derül az apró titkokra, melyektől a vendég olykor fejvesztve menekül. Lehet ez egy vadászgörény, egy bólogató kutya vagy egy New Kids-plakát '89-ből.

Az én lakásomban rendszerint a Marilyn Monroe, Scarlet O'Hara és Madonna Barbie-k tekinthetők utolsó cseppnek a pohárban. Ilyenkor hiába mondom, hogy ezek limitált példányszámú kincsek, csak gyűjtőknek, már késő. A választás a miénk. Megválunk a relikviáktól, és igyekszünk normálisnak tettetni magunkat, vagy bevállaljuk, hogy talán sosem találjuk meg azt, aki szenvedélyünket szeretetteljes mosollyal nyugtázza. E témát feszegeti Drew "Kalácska Pofácska" Barrymore szokásos évi szerelmes komédiája, melyet ezúttal a Farelly fivérek neve fémjelez.
Lindsay (Drew Barrymore) munkalkoholista üzletasszony. Gazdag pasikkal randizik, már délután bedobja az első koktélt, és este a barátnőkkel konditerembe jár. Az utolsó, amit feltételezne, hogy egy egyszerű tanár bácsi rabolja majd el a szívét. Egy nap azonban megismerkedik Bennel (Jimmy Fallon), aki nem csak jóképű, de humoros, intelligens és lovagias is. Az első randin, amit főhőseink egy nem igazán friss vacsit követően sok kis róka társaságában töltenek a fürdőszobában, egyértelművé válik a kölcsönös szerelem. Az idill azonban megtörik, amikor kiderül: Ben Red Sox-szurkoló, abból a fajtából, akinek még a WC-papírját is kedvenc csapatának neve díszíti, és többre becsül egy mérkőzést, mint egy romantikus párizsi utazást. Az a típus, aki sportmezt vesz a csajának ajándékba, és mindezt büszkén vállalja még az anyós- és apósjelölt előtt is. Lindsay pedig jókat nevet mindezen, addig a pillanatig, amíg észre nem veszi: mellei vészesen kerekednek, ráadásul nem jön, aminek jönnie kellene. Felmerül a kérdés: lehet-e jövőt alapozni egy srácra, aki harmincévesen nagyobb gyerek, mint a magzat, akit főhősnőnk a szíve alatt hord...
Oly ritka manapság a romantikus vígjáték, ami tényleg romantikus és tényleg vígjáték, hogy üdvözült mosollyal hagytam el a mozit. Fő konzekvencia, hogy a Farelly bratyók neve lassan elszakad a hónaljcuppogós poénoktól, és hogy Drew Barrymore szája még mindig balra húzódik beszéd közben. Szerintem mindkettő vidám dolog. S bár örök rejtély számomra, hogy lehet rajongani bármiért, ami labdával kapcsolatos, a film hatására magam is végigülnék egy meccset. Persze csakis Sporty Spice kedvéért. Ja, és másnap kompenzálnám egy Elfújta a szél maratonnal.

A BŰVÖS KÖRHINTA

 Tendencia, hogy a rajzfilmek nem a gyerekeknek szólnak. Ha Shrek böfög, Fiona pedig pukizik, az szórakoztatóbb egy húszévesnek, mint egy Hófehérkén nevelkedett kölöknek.

ŰŰValami azonban hiányzott a palettáról: a felnőtt rajzfilm, ami nem az emésztés járulékos hangjaival kacagtat. Ám egy angol humorral megpakolt piros kisvonaton megérkezett az első intellektuel animáció.
Hiszen ha akad a nézők közt, aki nem tudja, mi áll a Genfi Egyezményben, sosem olvasott a lélekvándorlásról, és csak az ablaktisztító-reklámban hallotta a Carment, kínosan fogja érezni magát, amikor az egy emberként felkacagó közönség soraiban konstatálja: maradnia kell az amerikai filmeknél.
Az Elvarázsolt Falu főterén színes körhinta forog, az édességárus kocsija fincsi cukorkákat kínál, a zenepavilon mai programja pedig igazi szenzáció: Dalária, az operaénekes tehén ad koncertet. Ám egy torkos négylábúnak köszönhetően az idilli állapot semmivé foszlik, és elszabadul Zuzmor, a gonosz varázsló, aki be akarja fagyasztani a napot. A falu lakóit három gyémánt mentheti meg, ezeknek megszerzése pedig igazi kalandtúrát ígér. A csapat tagjai: Brian, a rendíthetetlen csiga, Dylan, a rocker nyúl, a már említett Dalária, akinek egyetlen álma, hogy a Sztori magazin címlapjára kerüljön, és Dugó kutya, a tragédia fő okozója.
Érdemes eredeti nyelven élvezni a mozit, már csak Kylie Minogue és Robbie Williams hangja miatt is, de az ínyenceknek a magyar változat is kötelező, egyrészt a szellemes fordítás miatt, másrészt a magyar hangokért. Galambos Péter olyan szórakoztatóan hozza a drogkábulatban élő tapsi figuráját, mintha maga is egész életében füvet legelt volna.

CÁPASRÁC ÉS A LÁVALÁNY KALANDJAI 3D-BEN 

 Kedves édesapák! Ha a gyereketek holnap azzal ébred, hogy álmodott valami oltári nagy marhaságot, és ti netalán milliomos filmrendezők vagytok, akkor fussatok a legközelebbi moziba, és nézzétek meg Roberto Rodriguez "remekét". Bizonyos, hogy utána százszor is meggondoljátok, érdemes-e a gyerek agymenésére alapozva elszórni sokmillió dollárt, kiábrándítani a rajongóitokat, és hatalmas "lúzer" feliratot tetoválni mindezzel a homlokotokra. Mert a Desperado és a Sin City nagyágyúja ezt tette. Furcsálltuk a Kémkölyköket, toleráltuk a második részt, de eljött a perc, amikor fel kell tennünk a kérdést: Rodriguez olyan skizo, mint Kimberly a Melrose Place-ben, vagy kettő van belőle. Ha az utóbbi, akkor a klasszikus Paula és Paulinás felállás működik: van egy jó, meg egy rossz. De a rossz az irdatlanul rossz ám. Max arról álmodik, hogy egy nap eljut Csúcs bolygóra, ahol Cápasrác és Lávalány a szuperhősök, minden tele van tejszínhabos sütivel, és sosem ér véget a móka, kacagás. Másnap reggel váratlanul látogatók érkeznek: egy lárva szemű kislány pink hajjal és egy zoolanderes magnum-arcot vágó kissrác, akik közlik, hogy a bolygójukat hamarosan bekebelezi a sötétség. Innentől kezdve hosszú időn keresztül összefüggéstelen dolgokat mondanak és csinálnak teljesen feleslegesen, ráadásul mindezt szemgolyó-hasogató 3D-ben, aztán a bolygó megmenekül, és mindenki tök boldog. A legfájdalmasabb, hogy a film, amely frankón az ízlésrombolás csúcsa, a legkúlabb kultfilm lesz a gyerekek körében. Akinek nem lesz Lá(r)valány tetkója, azt kilöki magából a felnövekvő generáció társadalma. A jó PR-szakemberek még az ifjú anyák motivációjáról is gondoskodtak, Kristin "Szexésnyújork" Davis személyében, az apákat pedig David "Sikoly" Arquette nevével vonzzák a vászon elé. "A" kategóriás rendező "B" kategóriás sztárokat felvonultató "C" kategóriás filmje ez, mely felébreszti bennünk a szunnyadó gyűlöletet az amerikai producerek iránt. Steiner Kristóf

FEKETE VÍZ

Egy horror akkor jó, ha új értelmet ad a hétköznapi dolgoknak.

A Gonosz óta görcsbe rándul a gyomrom, ha a cirkuszban a bohócszám következik, a Tudom, mit tettél... után évekig nem mertem szoliba járni, a Kör kapcsán pedig lemondtam a felirat nélküli kazetták felcímkézéséről, hisz ki tudja, milyen borzalmakat rejt a szalag.
Mostantól pedig ha eláztat a fölöttem lakó, az utolsó, ami eszembe jut majd a mennyezeten hatalmasodó foltot látva, hogy felmenjek reklamálni.Sőt, Hello Kitty-relikviáimtól is megszabadulok, nem liftezek, nem mosok, nem fürdök, és előre is bocsi Natasa barátnőmtől, de többé nem állok szóba olyan lénnyel, aki ezt a nevet viseli. És bizonyos vagyok benne, a film után sokan követik majd a példámat. A Fekete vízben nincs nyáladzó szörny, fröcsögő vér, vagy nagymellű, visongató tinilány. Csak megfoghatatlan, borzongató hangulat, mely körüllengi a filmet, és ijesztőbb, mint Freddy, Jason, Hannibal, és Kiszel Tünde együttvéve.

Dahlia (Jennifer Conelly) nemrég vált el férjétől, így magára maradt ötéves kislányával, Cecivel (Ariel Gade). Új életük első állomása egy sötét, elhanyagolt, ám megfizethető falanszter, ahol anya és lánya lakást bérelnek. Míg Dahlia azzal foglalatoskodik, hogy megjavíttassa a gyerekszoba mennyezetén éktelenkedő szurokfekete beázást, Ceci egyre furábban kezd viselkedni. Folyton láthatatlan barátnőjéről, Natasháról beszél, aki zsenge kora ellenére gyakorlott cukrosnéniként csalja tőrbe a kislányt a csábítás legmodernebb eszközeivel: egy Barbie-babával, és egy Hello Kitty-s hátizsákkal. (Megjegyzem, ezekért magam is követném őt, akár a pokolba is.) A mama úgy dönt, végére jár a titoknak, és - bár ő maga is elég labilis lelkileg - rendet teremt kislánya "képzelt" világában. Ám a 10/f lakás dohos levegője több borzalmat rejt, mint sejtették, így a depresszió másodrendű problémává redukálódik az életben maradásért folytatott küzdelem mellett.

Azt gondoltam, hogy a Központi pályaudvar rendezője, Walter Salles akkor készít japán horroradaptációt, mikor Halász Judit Sex Pistols-remixet. Ám megtette, és jól tette. Nemcsak mert a tökéletesen üres Jennifer Conellyt halvérű tucatnőből bősz anyatigrissé változtatta, hanem, mert bizonyította: egy jó rendező minden műfajban megállja a helyét. Vaníliasodó a mákos gubán, hogy a film olyan remek karakterszínészeket vonultat fel, mintha egy "Best of Hollywood" összeállítást néznénk. Menjünk félni!

A REMÉNY BAJNOKA 

Életrajzi filmet készíteni óriási kihívás.

Megtörténhet, hogy egy kegyetlen diktatúra elnökének vasmarkú felesége a vásznon primadonnaként dalol fejhangon, hófehér abroncsos szoknyában. A másik lehetőség: a száraz tények felsorolása azt az érzetet kelti bennünk, hogy egy dokumentumfilmet nézünk a diszkávörin.

A Remény bajnoka sajnos - vagy hál' istennek - úgy fickándozik a két véglet között, mint Julia Roberts a Pretty Womanben, mikor megkapta a 3000 dollárt. Persze nincs ezzel semmi baj... elvégre a filmnek is el kell adnia magát.
Glicerinkönnyek Crowe orcáján, Wednesday Addams iskolai előadását lepipáló vérfürdők, gyémántként csillogó jégvirágos ablak, és (még jobban) elszürkített arcú Renée Zellweger az általános iskolai írásvetítő-fóliákat idéző, precízen pontokba szedett adathalmaz kellős közepén. Hollywood ezúttal egy lavórnyi vízben engedte szabadjára Willyt, ám egy jó bálna kis helyen is elfér. Ez egy elég jó film lett.
James J. Braddock és kis felesége (szó szerint kicsi) "szerénysorban" éldegélnek gyermekeikkel. A menü mindennap ugyanaz (semmi), és úgy düledezik a házuk, hogy még Füles kunyhójára is elcserélnék, ha tudnák, hol lehet a Százholdas Pagony. Egy szép nap Braddock lehetőséget kap: kiállhat bokszolni egy bajnok ellen. Győzelem, címlap, lazac, kaviár, aztán puff. Nagyobbat zuhant, mint Konta Barbara a kidumálóshow-ból az irodai munka szürke homályába. Egyetlen vereség, egy eltört kar, és oda a fényes karrier. Hosszú évekig rakodómunkásként kénytelen dolgozni, ő, aki egykor ünnepelt híresség volt. De a sors kegyes hozzá, így főnixmadárként támad fel hamvaiból, hogy újra bebizonyítsa: a töltött káposzta felmelegítve jó csak igazán.
Picit fura látni a hírhedt "Mindenkimegvolthollywoodban" Crowe-t, ahogy a becsület bajnokát, és példás családapát alakítja, de vitathatatlanul hiteles, sőt nekem Oscar-gyanús is. Szegény Zellwegernek nem maradt sok lehetősége teljesíteni, de ha mázlija volt, Russell őt is elkapta egy körre a forgatáson.

A SZIGET

ŰŰBékésen reggelizgetünk, amikor kopogtatnak. Különös látogató toporog a küszöbön. Arca, termete is roppant ismerős.

ŰŰHosszú tizedmásodpercek telnek el, mire pengeként hasít az agyunkba: a váratlan vendég szakasztott másunk, ráadásul ugyanolyan döbbenten mered ránk, ahogy mi őrá. Ugye, ugye? Kellett nekünk megvenni azt a "welcome" feliratú lábtörlőt.

Sok tisztáznivaló akad egy ilyen pillanatban, de a legsarkalatosabb pont: a klón csupán produktum, amit gyorspostával kell visszaküldenünk a laborba, ahonnan jött, vagy érző lény, akiben élni akarás munkál, mint bármelyikünkben. Kis mesénkben a legbrutálisabb: mindez cseppet sem futurisztikus. A tudomány állása szerint képesek vagyunk emberek klónozására, és a sok évezredes tapasztalat azt mutatja, az ember semmit sem szeret jobban, mint istent játszani.

A Föld szennyeződés következtében fertőzött területté vált. Az egyetlen érintetlen hely a Sziget. Nem csoda hát, hogy Lincoln 6-Echo (Ewan McGregor) és Jordan 2-Delta (Scarlett Johansson) dédelgetett álma eljutni a földi mennyországba. Ám egyelőre egyforma ruhákban egyforma ételeket esznek egyforma munkát végző több száz társukkal. Naponta ellenőrzik pszichikai és fizikai állapotukat, sőt nem is huncutkodhatnak egymással. Napjuk fénypontja a sorsolás, melynek során kiválasztják, ki utazhat a mesés Szigetre. (A sorsolást vezető műsorvezető hölgyet érdemes megfigyelni. Meggyőződésem, hogy még 2070 előtt médiaiskolát nyit majd.) Lincoln rémálmai, egy molylepke mélyrepülése és egy somolyogva elkövetett anyagyilkosság azonban lázas igazságkeresésre szólítja főhőseinket, így hamarosan nem csupán az agyukba táplált hamis képzeteket kénytelenek kétségbe vonni, de önmaguk emberi mivoltát is. Menekülőre fogják, hogy megtalálják saját kis szigetüket, ahol boldogan élhetnek, ám nem sejtik, hogy a valódi világ még kegyetlenebb, mint a klónnevelde, ahonnan elszöktek.

Még Ellen Ripley is kiájulna. Bő két óra nonstop lúdbőrözés vár ránk, hála a kegyetlenül valóságos forgatókönyvnek, a szemet gyönyörködtető képi megoldásoknak, egy feszültségspecialista rendezőnek és az álompárnak, akik a kőkemény akció alatt is bájosan zavartak, gyermekien naiv szerelemmel szövik át a műremeket. Logikai banánhéjak akadnak, mint a tény, hogy a klón Johansson haja - szupermodell eredetijéhez hasonlóan - a legtrendibben melírozott, de nyugtassuk magunkat a gondolattal: tán Dolly bárány is a dauervíz áldásos hatásának köszönheti bongyori fürtjeit.

KICSI KOCSI - TELE A TANK

Ha nagy leszek, megnyitom Monsieur Kristóf panoptikumát. Ám mivel az emberek dögunalmasak, én autók viaszmását készítem majd el. ŰŰElsőként a leggázabb celebkocsit, Kitet, Hasselhof orrhangú verdáját. De ott lenne a legdögösebb is, a feketén ragyogó Bat Mobil. Majd a kijáratnál, mint hab a tortán, ott somolyogna Herbie, a bogárhátú volksvagány (ezért a szóviccért én kérek elnézést - a szerk.).

Miért ő a csúcs? Filmjei több folytatást értek meg, mint az Alien, többször támadt fel, mint Jason a Péntek 13-ból, és negyvenhárom éves kora ellenére jobban néz ki, mint gazdája, Lindsay Lohan - pedig ő még alig húsz. Igaz, Herbie nem kerül hetente címlapra drog-, pia- és szexbotrányokkal, és még csak nem is anorexiás. Igazi oldszkúl sztár ő, aki felidézi a családi mozidélutánok jólesően álmatag hangulatát.

Hatodik filmjében Herbie roncstelepre kerül, és a biztos halál vár rá. Azaz várna, ha nem érkezne meg Michael Keaton és leánya, Lindsay Lohan, a vörös tinibálvány, hogy kiválaszthassa élete első utcai kocsiját. Korábban a versenyautók ördöge volt, ám egy majdnem végzetes baleset után a papa eltiltotta a száguldástól. Fanyalogva veszi ezért át az ütött-kopott bogarat, nem sejtvén, hogy az új távlatokat nyit versenyzői ambícióinak realizálásában. Herbie-nk speckó kasznijára azonban egy genya NASCAR-versenyző is szemet vetett, Matt Dillon személyében. Főgonoszunk viszont nem ismeri Baumgartner Zsoltit, így nem sejti: a sármos sötét szemek és a zselézett séró nem elég a győzelemhez... még Lindsay Lohan ellen sem.

Nem állítom, hogy kulturális hiányként élném meg, ha kihagytam volna a filmet, de aki ilyesmit vár egy Herbie-filmtől, az épp oly furán gondolkodik, mint Lohan, aki a premierre leadott tíz kilót, grillcsirke színűre sminkelte bájos kis szeplőit, és természetes vörös haját barbiszőkére festette. Ja, és már énekesnő is lett, kiszorítva így szegény Szűcs Jucus Száguldás az úton című himnuszát a stáblista alatt felhangzó dalok közül. Pedig az is tök retro lett volna.

Charlie és a csokigyár

Volt egy kisfiú, aki szülinapjára megkapta a Karcsi és a csokoládégyár című könyvet.

Ennek köszönheti, hogy megszerette a könyveket, így Mary Poppinst, Alice-t, a Kisherceget, és Ózt. Már nagyfiú, de sose dobta sutba a meséket. Itt a titok: a történetek mást adtak, mikor tíz, tizenhat, vagy huszonkét éves volt, és már tudja: száz évesen is új világot lát majd meg bennük.

Ám közös tulajdonsága Willy Wonkának, a madaras asszonynak, a Fehér Nyuszinak, a Rókának, és Totónak: nem színpadra,vagy filmvászonra születtek. Akad ugyan hollywoodi klónjuk, akit ajándékba kapunk a hepimílhez, és milliárdokat hoz filmstúdióknak, játékgyáraknak. Csakhogy a friss áfonya, és az áfonyás vattacukor igen távoli rokonok...
Charlie családja düledező viskóban lakik. Besüvít a jeges szél, ám a szeretet meleget lehel a kulipintyóba. A kisfiú egy nap különös hirdetményt fedez fel: a város híres csokigyárosa öt gyereknek megmutatja a csodák birodalmát. Évek óta ez az első alkalom, hogy bárki beteheti a lábát a titokzatos épületbe. Bár hősünk évente csupán egy tábla csokit kap, a szerencse mellészegődik. A gyártulajdonos végigkalauzol minket a tájon, ahol a fűszállak is cukorból vannak, s saját életén is melynek tanúsága a falfirkászok ismert jelmondata: ha tiltva nevelsz, hazudni tanítsz. Nyerteseink a gyarlóság megszemélyesítői: a falánkság, egy pirospozsgás hájpacniként, a telhetetlenség egy elkényeztetett kisasszonyként, a durvaság egy mufurc tévéfüggőként, a gőg egy (rágózásban) világbajnok kislányként jelenik meg. Ők azonban még sose láttak Való Világot, így nem tudják: a végén csak egy maradhat.
Szürreális képi világ, feledhetetlen zenei témák, és tupír parókák gondoskodnak róla, hogy a film igazán "timbörtnös" legyen. A végeredmény sajnos mégis karcos. Ez a film nem minden korosztálynak szól, sokkal inkább egynek se. Ha én hét éves lennék, néhol a fejemre húznám a popcorn-bödönt félelmemben, felnőttként viszont nem értem: miért kell bugyuta nótákat hallgatni, és nézni a szőrös, zömök gyári munkások Medveczky Ilonát lepipáló revütáncait. Depp pedig néhol olyan nyájasan szól a gyerekekhez, hogy gyanúnk támadhat: a Maculy Culkin és Neverland című filmre váltottunk jegyet. És akkor még nem szóltunk arról, hogy mindezt már néhány évtizeddel ezelőtt vászonra erőltették. Hiszem, hogy vannak könyvek, melyeket békén kell hagyni, és bízom benne, hogy senkinek se jut eszébe (még több bevétel reményében) összedobni a Karcsi és a nagy üveglift adaptációját is.

HOLTAK FÖLDJE

Többnyire szeretünk szarkazmussal vegyes társadalomkritikával hangot adni véleményünknek a világ dolgairól. ŰŰNekem mázlim van, ez a munkám. Akad, aki bepiál, és üvöltözve tudatja nézeteit a négyes-hatoson. Extrém esetben egykor szüzességével felvágó sztárocska elhízik, és szül egy gyereket. Ennél csak az abszurdabb, ha sok száz oszló húscafat válik bírálatunk eszközévé, aminek vezére egy kifordított benzinkutas.
George Romero évtizedek óta azon ügyködik, hogy meggyűlöljük az emberiséget, és empátiát gyakoroljunk a zombik felé, hisz' oly mostohán bánt velük a sors. Honlapján még arra is lehetőséget teremt, hogy rajongói átlényegüljenek löncshússá. Nézzétek meg Romero negyedik hentesboltvizitjét, és döntsetek sorsotokról ti is...

A jövő Amerikájában a társadalom három kasztra szakad. A javak elosztását könyörtelen vállalkozók irányítják, akik egy égig érő üvegtoronyban mesterséges világot építenek fel. Itt még mindig lehet kapni drága pezsgőt, csini kis koktélruhákat, és hallgatni a megtévesztésig valódinak tűnő műpacsirták trillázását. Ám a falakon túl könyörtelen élőhalottak csoszognak az utcákon. Élők húsával táplálkoznak, és akit megharapnak, maga is fakó szemű bűzgézává lesz. (Ezért a frappáns fordításért simán megérdemelné a magyar szöveg elkövetője, hogy egy szimpatikus zombi martalékává váljék.) Senki se szeret szafariparkban élni, ezért néhány eltökélt zsoldos megesküszik, hogy ráncba szedi ezt a leamortizált világot. Az élőknek egyenlő esélyeket teremtenek, a halvajáróknak pedig lehetőséget, hogy afféle rezervátumban éldegéljenek békében, szeretetben, boldogságban. Hisz' ők is csak emberek (voltak). Közben a holtak haláli partit szerveznek: elindulnak lerombolni a társadalmi elnyomás szimbólumát: a gigantikus üvegtornyot... Innentől kezdve a film meglepő pontossággal vegyíti 2001. szeptember 11-e eseményeit egy Michael Jackson-koncerttel: terror és tűzijáték, pánik és orrpotyogás. Thriller...

Ha az lett volna a cél, hogy megrémüljünk, arcunkat eltakarva reszkessünk, és visszafojtott lélegzettel nézzük, ahogy egy szebb napokat megélt pomponlány kéjes élvezettel falatozik egy ember gyomrából, azt mondanám: korrekt. Ám zombifilmben politizálni annyi, mintha Berényi Zsuzsa egyszer csak kondenzátorok kapacitásáról, a datív kötésről vagy a tartós egyenáramról kezdene beszélgetni Tildácskával. Köszönjük, nem kérjük.

ANYÁD NAPJA

Jennifer Lopez és Jane Fonda. Két név, amelyet minden Földlakó ismer. Ám ha "Amerikából jöttem"-et játszanánk velük, híres mesterségük címereként talán utolsóként jutna eszünkbe a színésznő titulus.ŰŰJ.Lo? Persze, az énekesnő, aki elindította a "kis fenék nem fenék" mozgalmat. Fonda? Az aerobikos vénasszony, aki bulímiás volt. De majd most...

Na jó, még most sem. Nem állítom, hogy a film után a két dramaqueenre az új évezred Bette Daviseként tekintünk majd, de kétségkívül pár óra önfeledt szórakozást nyújtanak. És téved, aki azt hiszi, hogy csak a shopping-turnét mozival megszakító, nyárvégi leárazás okán plázákban cirkáló kiscsajoknak. A jelenet például, ahol a chicca latina telt idomain megadja magát a testre simuló nagyestélyi, és csípőmagasságban darabokra szakad ... nos, az kifejezetten a hímeknek szól.
Viola (Fonda) évtizedek óta vezeti a Szulák-show amerikai klónját. Példás anya, befolyásos üzletasszony, modern nagymamák példaképe, és csillogó gay ikon. Ám mindez egy csapásra veszélybe kerül, mikor a nagyasszonyt se szó, se beszéd elbocsátják. Magyarországon ilyen helyzetben szokás lemezt megjelentetni, vagy politikai pártszóvivőnek állni, de a mi hősünk sokkal nemesebb célt tűz ki maga elé. Mielőtt egyetlen fiát is elragadná tőle a sors, felesküszik rá, hogy ő lesz a világ legelviselhetetlenebb anyósa. Nem tudja még, hogy kis menyét (Lopez) nem akármilyen fából faragták. Elindul a dívák harca: hideg pacal az arcokba, ketchup a Gucci kosztümökre, nyers vesevelő a gyomrokba. Elhangzik-e végül a boldogító igen? Ebben olyan biztosak lehetünk, mint anno J.Lo és Ben Affleck frigyében. És hát abból se lett semmi...

Tulajdonképpen nem is értem, Jane Fonda hogy került a speiz legmagasabb polcára másfél évtizedre, de a dunsztosüveg remekül konzerválta: klasszikus komika, és magával ragadó személyiség, mindamellett, hogy tényleg felháborítóan jól néz ki a korához képest. Jennifer játéka pedig épp attól válik profivá, hogy nem próbálja leragyogni a vászonról partnernőjét. Tökéletes kis szubrett a primadonna mellett. Ami pedig a bonvivánt illeti... egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy a vőlegényt játszó Michael Vartan sosem fog kilépni az 'ezt a pasit láttam már valamiben, de fogalmam sincs mi a neve' kategóriából. Bevallom, én is csak az állán lévő gödör alapján tudom beazonosítani. A harcos amazonok jutalomjátéka ez, mely felidézi az időket, mikor még egy romantikus komédia nem jelentette, hogy másnapra már a film címére sem emlékszünk.

CSONTDARÁLÓ

Bevallom, irigylem az Al Bundy-szerű lényeket. ŰŰBár dobozból gurítják le a sört, majd jóízűt böfögnek, zuhanyzás helyett bedezodorozzák magukat, és úgy érzik, a férfiassághoz hozzátartozik a tegnapi zokni újrafelhasználása, mégis e pillanatban ilyen akarok lenni. Hisz egy Adam Sandler-filmről kéne összekaparnom pár pozitívumot.

Az sem segít, hogy sportvígjátékról írok, én, aki a tesiórai focit jobban utáltam, mint a fizika témazárót. Ha pedig a Mi Asszonyunk (Madonna) Micsoda Csapata sem győzött meg, hogy a testmozgás a nevetéssel megfér vásznon, akkor esélytelen, hogy ez a csekély komikai készséggel bíró ripacs jobb belátásra bírjon.

Paul Crewe ünnepelt amerikai focista volt, ám eladott egy létfontosságú meccset, így örökre kiírta magát a csonttörések zajától hangos profi ligából. Élete azóta a tévé előtt zajlik sörös dobozok és pár zacskó chips jellemépítő társaságában. Ám egy nap, amikor részegen lenyúlja a csaja Bentley-jét, hülyét csinál két rendőrből és összetör vagy nyolc járőrkocsit, lesittelik. Crewe szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) a börtönigazgató nagy focirajongó, és megbízza a botrányhőst, hozzon össze egy csapatot a fegyencekből, akik kiállnak az őrök ellen - majd elvesztik a meccset. A sztorit innentől nem nehéz összerakni: létrejön a dream team, ám a fekák szemében nem jó pont sem Crewe bőrszíne, sem az egykori bunda. Bekerül a képbe Burt Reynolds mint veterán futballista és Chris Rock mint a klasszikus "vicces fekete srác a főszereplő mellett" figura. Aztán jön a mindent eldöntő meccs, és hogy ki nyer - ez sem megy meglepetésszámba. Sok edzés, verekedés, altesti (az alkotók látens homoszexualitására utaló) poénok és egy csuda izgi focimeccs.

Akadnak üdítő pillanatok, mint a No Doubt dübörgése a főcím alatt vagy Courtney Cox acélkék szemeinek villogása, ahogy üvölt Sandlerrel, mégis a lájtkóla-buborékok bizsergető kvartyogása a szájpadlásomon a legélvezetesebb élmény, amit a filmnek köszönhetek.

VIASZTESTEK

Tudom, gáz, de szenvedélyesen rajongok az ostoba, tehetségtelen, szőke cicamicákért, akiket minden normális lény zsigerből gyűlöl. ŰŰÍgy történhetett, hogy mikor a filmben Paris Hilton fejét keresztülhasítja egy hatalmas fadarab, és mindenki ujjongva konstatálja, hogy a trashkirálynő végre megkapta a jussát, nekem zokog a lelkem, és úgy érzem, mintha az én agyamat szelné ketté a gigantikus karó. És most nem ér röhögni! Egyperces néma csenddel tisztelegjünk a médiasenkik istennője előtt áldozván tragi(komi)kus halálának oltárán.

Megvolt? Köszi. Cserébe itt egy hátborzongató horror, benne a Randy-féle klasszikus rémfilmszabályok sorával: elhangzik a "Hahó, van ott valaki?", akad áldozat, aki felrohan a lépcsőn a gyilkos elől ahelyett, hogy kimenekülne a házból, és itt az elmaradhatatlan, halottnak hitt gyilkos, aki feltámad az utolsó öldöklésre. Főszereplőnőnk pedig biztosan látta a Sikolyt, mert nagyon vágja a témát, hogy lehet horrorfilmtúlélő. Először is: egyszer sem szexel, sőt a mellét sem mutogatja. Másodszor: nem iszik, míg halálra ítélt haverjai vedelik a sört. Harmadszor pedig: sosem mondja, hogy "Rögtön visszajövök!", mert tudja, ezzel önként vetné magát a tűzforró viaszba, hogy Trudy panoptikumának legcuncibb műtárgya legyen. Hogyan lett az élete mégis rövidebb egy (ujj)perccel? Kiderül a Gothika alkotóinak legújabb művéből.

Okos barna szűz, buta szőke ribi és barátaik kiruccanást szerveznek egy állattetemmel teli gödör tőszomszédságába. Ám a nyugati széllel ezúttal esernyős nevelőnő helyett fertelmes dögszag és egy fogatlan, perverz alak érkezik, aki elvezeti hőseinket Ambrose városába s annak viaszmúzeumába. Leszáll az éj, s mire feljönnek a csillagok, fény derül arra, miért oly valósághűek az örök mozdulatlanságra ítélt viasztestek. Végignézhetjük, hogyan lesz a városból egy komplett őspopuláció fazongyantájára elegendő folyékony kulimász, és tanúi lehetünk, ahogy két, egymástól eltávolodott, majd újra összemelegedett testvér véget vet egy őrült ikerpár beteges passziójának, melynek következtében emberek százai végezték preparált bábuként. (Bár a személyleírás passzol, de nem az Olsen ikrekről van szó.)

Az '53-as Viasztestek remake-je sziporkázó. Amellett, hogy átmentette a haldokló teentrash műfajt századunkba, ötven év klasszikus horrorfilmjeinek legrémisztőbb pillanatait oly szemtelen bájjal veti elénk, mint Paris a kis fehér tangát abban az alapműben, mellyel elérte, hogy örökre a szívembe zárjam őt.

MR. ÉS MRS. SMITH

Köztudott, hogy a szex egy heves vita után a legörjítőbb. ŰŰA kibékülős kufircolással a legellaposodottabb kapcsolatok is megmenthetők, hiszen ilyenkor szabadjára engedjük elfojtott vadságunkat, szenvedélyünket, állati ösztöneinket. Ha pedig mindezt Angelina Jolie és Brad Pitt csinálja, nos, arra már érdemes egy filmet is felépíteni.

És ha a mozi megvalósításán olyan talentumok dolgoznak, mint a Bourne-rejtély rendezője, Doug Liman vagy a Charlie angyalai forgatókönyvírója, Simon Kinberg, akkor lehetetlen olyan filmet készíteni, amellyel ne nyernék el a csodálatunkat. Az egyetlen, aki minden valószínűség szerint a pokolba kívánja a produkciót, az ex-Brad Pittné Jennifer Aniston. S bár semmi bajom mindannyiunk Racheljével, megvallom, megértem Bradet.

Jane és John tipikus kertvárosi házaspárként tengetik a mindennapjaikat. Este hétkor vacsiznak, átugranak a szomszédhoz egy kis traccspartira, unalmukban havonta új függönyt vesznek, és sosem szexelnek. Ám mindketten érzik, hogy a másiknak van valami rejtegetnivalója. Minden házasságban akadnak sötét kis titkok, ám ezek rendszerint kimerülnek abban, hogy a feleség megint shoppingolni volt, vagy hogy a férj mindenkit meghívott egy körre a sarki kocsmában. Azt viszonylag kevesen tudják eltitkolni a partnerük előtt, ha több mint száz hulla vére tapad a kezükhöz tekintve, hogy profi bérgyilkosok. Viszont ha két konkurens fejvadászcég ügynökei egy áldozat fejét kívánják lenyesni, a munka az irodából a családi fészekbe kerülhet. És vele együtt a tény is: egy igazán profi bérgyilkos ilyen esetben gondolkodás nélkül kivonja a forgalomból a konkurenciát. Akkor is, ha ez történetesen az, akivel örök hűséget esküdtek egymásnak.

Vannak filmek, amelyek túllépik a műfaji korlátokat, és a Mr. és Mrs. Smith ilyen: a térdünket csapkodva kacagunk, a körmünket rágva izgulunk, egy-egy vibrálóan erotikus jelenet közben vágyakozva pihegünk, és ami a legmeghatározóbb, véglegesen meggyőződünk arról, hogy Angie "Maddox mamája" Jolie és Brad Pityu régen túllépték a tetovált vamp és a cuki fiú karaktereket. A magyarszöveg-írók királynője, Pataricza Eszter a fordítás befejeztével azt mondta nekem, bár ő fekete-fehérben látta a filmet, Angelina ezer színben izzott a film százhúsz perce alatt. És valóban, hölgyünk ízig-vérig nő, és ami még fontosabb, velejéig színésznő. Jennifer, ha olvasod az Exitet: tudom, a film oltárán fel kellett áldozni egy amúgy is döglődő házasságot, én mégis azt mondom, megérte. Bár ki tudja, lehet, hogy simán visszakapod Bradet, ha bevallod: valójában bérgyilkos vagy.

LAGZI-RANDI

Cseppet sem túlzás azt állítani, hogy Ms. Austen a szirupos romantika Madonnája. ŰŰElsősorban amiért regényeivel elhitette az olvasóval: a ködös, esős Anglia valójában százszorszépekkel teli habos-babos liget, ahol mindig tavasz van. Másrészt pedig, mert ő minden szappanoperák és tingli-tangli szerelmes filmek ősanyja.

Ezért aztán őt nagyon szeretjük. Ám a konfliktusmentes, humortalan, álmosító utánérzéseket kevésbé. S bár a Lagzi-randiért felelősségre vonható két perszóna - a forgatókönyvíró hölgy és a rendezőnő - kétségkívül végigkönnyezte Jane mama összes művét, nekik csak egy ilyet sikerült összetákolni. Az persze nem meglepő, hogy a film bevétele már a bemutató hétvégéjén kétszerese volt a gyártási költségeknek... az amerikaiaknál.

Főhősnőnk (Debra Messing) kínosan érezné magát, ha kishúga menyegzőjén egyedül jelenne meg, ezért felbéreli Amerika legmenőbb eszkortfiúját, hogy legyen a kísérője. Így próbálja féltékennyé tenni az expasiját, aki szintén jelen lesz a lagzin. Az örömsrác (Dermot Mulroney) pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kuncsaftja maximálisan elégedett legyen a szolgáltatásokkal. S mivel naaagggyon profi, a dolog túl jól sikerül: hölgyünk beleszeret a bérleményébe. Ugye milyen kacifántos sztori?

A matriarchális alkotóbrigád valószínűleg azt gondolta, a Will és Grace üdvöskéjével cukibb lesz a filmjük. Nem jöttek rá ugyanis, hogy a sorozatban Will a valamilyen, Grace pedig a semmilyen. Így a végeredmény olyan, mintha a túl savanyúra sikerült ötórai teánkat egy kis csalamádé hozzáadásával próbálnánk feldobni. Hogy miért áldoztak a film elkészítésére tizenöt millió dollárt? A válasz egyszerű: a producer is nő volt. A próbálkozások ellenére ebben a filmben nincs se értelem, se érzelem. Szegény jó Jane néni forog a sírjában.

A POFONOK FÖLDJE

Szokatlan dolog Bruce Lee-t összeboronálni Böbe Babával. ŰŰA két celebritás rajongótáborának lelkivilága oly távol áll egymástól, mint Kína Amerikától. Ám a két hatalom közötti életszemléletbeli és kulturális különbség az évtizedek során egyre csökkent, hála az illatos-omlós csirkének, a fejfájásűző tigrisbalzsamnak és az olyan kegyetlenül sziporkázó remekműveknek, mint A pofonok földje.

És Stephen Chownak, aki az antik polihisztorokat megszégyenítő tehetségfaktorról tesz tanúbizonyságot, amikor nem csupán rendezőként, de főszereplőként is jegyzi a filmet. A produceri munkából épp úgy kivette a részét, mint a forgatókönyvírásból, sőt akkor még nem is szóltunk arról, hogy magára osztotta a film abszolút főszerepét is. És milyen jól tette...

Szinget, a világból kiábrándult tolvajt alakítja, aki egy kiskori trauma után úgy dönt: ha nagy lesz, elvetemült gonosztevő lesz. Efféle ambíciókat dédelgetve rója Sanghaj utcáit, és kisstílű csínytevésekkel próbálja meggyőzni magát, és legjobb barátját, a mamlasz óriásbébit, hogy ők lehetnek a Baltás banda legújabb csillagai. Ám a Baltások - Kína legrettegettebb gengszterei - kicsit sem tartják jó ötletnek, hogy Szing kezébe fejszét adjanak. Egészen addig, míg a rosszfiúk összetűzésbe nem keverednek a Szutyokköz lakóival. Az eldugott kis utca lakói mind békebeli bábfilmeket idéző karakterfigurák. Van itt vörösre mázolt ajkú cicababa, folyton vigyorgó nudlikészítő, házasságszédelgő papucsférj és egy közutálatnak örvendő házinéni, aki elsőre ugyan Magdi anyusra emlékeztet, ám később kiderül: Charlie angyalainak is volna mit tanulniuk tőle. Szing azonban még nem is sejti, hogy a lelkében lakozó jóság a Szutyokköz fura lakóinak védelmére ösztönzi őt felbőszítve a mindenre elszánt Baltásokat...

Ha egy héttel ezelőtt valaki azzal vádolt volna, hogy dicshimnuszt zengek majd egy kungfufilmről, valószínűleg lekötöztem volna, és bosszúból megnézettem volna vele a Csacska angyal című dél-amerikai sorozat összes epizódját. Ám ezzel a filmmel minden előítéletem szertefoszlott. A pofonok földje olyan pontos szarkazmussal parodizálja a Részeges karatemester stílusú akcióvígjátékokat, ahogy a Sikoly tette azt a klasszikus horrorfilmekkel. Megspékelve egy kis tarantinós szadopoénkodással, gyalogkakukkos képi világgal, bábfilmek szereplőit idéző karakterisztikával, bollywoodos koreográfiákkal és az öblítőreklámban kultfigurává lett, erdőn-mezőn szökellő plüssmackót lepipáló, könnyfakasztó romantikával.

GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK

Kult könyvet vászonra vinni úgy, hogy az a laikus néző számára szórakoztató legyen, és rajongók haragját se vívja ki? ŰŰValószínűtlen. Épp annyi az esély a sikerre, mint arra, hogy ha kilöknek a semmibe egy űrhajóból, harminc másodperc alatt felvesz egy másik. Tehát pontosan kettő a kétszázhatvanhétezer-hétszázkilencedik hatványon az egyel szemben.

Ám ha az űrstopposok, Arthur és Ford a végzetet jelentő huszonkilencedik másodpercben az üresség szorító markából hirtelen az univerzum elnökének színe előtt találták magukat, akkor Garth Jennings rendezőnek is sikerülhet a küldetés. És valóban: nem dobta be a törülközőt. Hogy a film miért nem kap mégsem csillagos ötöst, arról majd később...

Számtalan történet született már a Föld megsemmisüléséről, ám kétséget kizáróan mindközül ez a legbizarrabb. Arthur (Martin Freeman) egy baráti sörözés közben értesül a "kissé" különc Fordtól (Mos Def), hogy két perc múlva itt a világvége. A teendő kézenfekvő: stoppolni kell. Itt indul hőseink szürreális utazása a világűrben, melynek során kiderül számunkra, nem csak a mi bolygónkon evidencia, hogy a legidiótább lények végzik a nagyhatalmak irányítását. Sam Rockwell olyan irritáló nárcizmussal formálja meg Zaphod Beeblebrox szerepét, hogy eséllyel indulhat egy földi elnökválasztáson is. Az ő hiperaktivitását ellenpontozza Marvin, a robot mániákus depressziója Alan Rickman tolmácsolásában. S ahogy a tekegolyó fejű droid bús szemeibe nézünk, bennünk is felmerül a nagy kérdés: miért élünk? Nos, igen. Hétfős csapatunk is ezt kutatja élükön két potyautas fehér egérrel. De hogy a Mars-egereknek miért van szükségük Arthur agyára? Amiért nekünk törülközőre, ha galaktikus körutazásra indulunk - csak. Elnökrablás, szerelem, delfinek, vogonok és a szám: negyvenkettő. Ezek a képek kísérik végig Douglas Adams mester világát, amely vitathatatlanul a legkreatívabb, legszórakoztatóbb karikatúrája az ember elkeseredett küzdelmének a saját egójával szemben.

Aki olvasta a remekművet, jóízűen fog kacagni a film rejtett poénjain is, és valószínűleg megnézi még egyszer. Ám aki még sosem vette kezébe az Útikalauzt, a film hatására biztosan nem teszi meg. Ennek oka pedig, hogy a regény hihetetlenül szellemes nyelvi fordulatai a vásznon csupán üres poénáradatnak tetszenek, gondosan felépített eszmeisége pedig zavaros hablatyolásnak. Újabb film, mellyel kapcsolatban a klasszikus vicc két molylepkéje ismét elsütheti szakállas poénját: a könyv jobb volt.

SZERELEM SOKADIK LÁTÁSRA

Aki nem szereti az olyan filmeket, melyekben a holdvilágnál csattan el az első csók, melyekben a főhős és a főhősnő majdnem szakítanak, de aztán mégse, és melyeknek az utolsó jelenete esküvőn zajlik, az ne is próbálkozzon! Erre születni kell. ŰŰÉs aki limonádéfan, az spórolhat a pszichológuson. Mert nincs olyan esős délután, vagy akkora pattanás az orrunk hegyén, amit ne feledtetne egy igazi, békebeli romantikus vígjáték.

"Pláne, ha Ashton Kutcher a főszereplője!" - sikkant fel örömében sok ezer tinilány. És talán velük sikongana Demi Moore is, ha nem öregedett volna rég ki az Amanda Peet alakította Emily karakteréből. De talán jobb is így. Hiszen Emily bájos fiatal leány, aki csak arra vágyik, hogy szeressék, és hogy szerethessen. Ám ezt még ő maga sem tudja. Ezért történhet meg, hogy nyilvános vécében kufircol egy vadidegennel, akinek minden vágya, hogy ő legyen a pelenkaügynökök legnagyobbika. Ő Oliver. A mama kedvence, aki másodpercnyi pontossággal osztja be az életét, és valószínűleg még az alsónadrágjait is kivasalja. Felvetődnek a limonádék örök kérdései: Tényleg szeretheti-e egymást két ennyire különböző karakterű ember? Tényleg tönkreteszi a barátságot a (sok) szex? Tényleg beúszik a hegedűszólam, amikor először csókolózunk a szerelmünkkel? Kiderül...

Ám a válaszokat igyekezzünk hamar elfelejteni. Mert ha nem tesszük, mi lesz izgalmas a legközelebb mozikba kerülő limonádéban? "Pláne, ha nem lesz benne Ashton!" - visítják a tinilányok, és somolyog önelégülten Demi.

BOOGEYMAN

Tudatalattink szorosan kapcsolódik ahhoz, amit a sarokban álló szekrényünk tátongó gyomra rejt. ŰŰÉs ahogy Mary Poppinsnak aranykeretes tükör, Dr. Szöszinek pink színű egyetemi évkönyv, Posh Spicenak pedig kis cuki fekete ruha lépne ki a sötét ismeretlenből, úgy a főszereplőnknek egy túlméretezett G. I. Joe-kép kapcsolódik a szekrényajtó nyikorgásához...

Valamint egy porszívó kontra katicabogár jellegű küzdelem apa és Mumus közt, egy kád vízben véres örvénybe keveredő szőke nő és egy párizsis szendvicsként celofánba burkolt nagybácsi. No de ne szaladjuk ennyire előre!

Tim első ránézésre tipikus amerikai srác. Van jó munkája, csinos barátnője és trendi, egyterű lakása. Ám valójában rettegésben él. Kiskorában tanúja volt ugyanis annak, ahogy az apját a szekrényben trancsírozta cafatokra Boogeyman, a gyerekkori rémtörténetek főszereplője. Azóta pszichodokik sora bizonygatja: így próbálja feldolgozni, hogy csapodár édesapja lelépett a családi fészekből. Egy nap azonban Tim szomorú hírt kap: édesanyja meghalt. Vissza kell térnie a házba, ahol a fura eset történt. Emlékek sora ölt testet ismét. Ott van mindjárt Kate, az egykori kedves, aki igyekszik racionálisan megközelíteni a tényt, hogy kiskori szerelme a szekrényen át idősíkok között közlekedik. Vagy Franny, a kilencéves kislány, aki simán lealázná Mona Lisát egy "ki tud titokzatosabban nézni" versenyen. És ahogy ugrálunk az időben, egyre világosabbnak tűnik: Timnek szembe kell nézni a félelmével, másként nem tűnik el az életéből a szekrényfóbia. Persze az is egy alternatíva lett volna, ha Stephen Kay rendező felfogad egy forgatókönyvírót, mert a filmet nézve az a gyanúnk támad, hogy ennek híján volt a Boogeymant készítő álomcsapat.

Utólagos használati utasítás: a cikk írója még a leggagyibb horrorfilmeken is retteg, ennél fogva nem képes objektíven megítélni, hogy a Boogeyman félelmetes-e vagy sem. Ahhoz azonban nem kell horrorgurunak lenni, hogy észrevegyük: azért ez nem annyira jó film.

5X2

Francois Ozzon filmjei olyanok, mint a francia gasztronómiai csodák: méltán híresek, és mindig tartogatnak meglepetéseket. ŰŰÉs hogyha a Swimming Pool és a 8 nő rafinált szürrealizmusával nyűgözte le az éhes tekinteteket, akkor az ínyencek alaposan meglepődhetnek legújabb filmje egyszerű, puritán tökéletességén. Ám a franciák már csak ilyenek: ki hinné, hogy ha a puccos nevű Potage Haricots-Sauccises-t választjuk az étlapról, kolbászos bablevest kanalazhatunk hatalmas élvezettel.

Ne próbáljuk meg újra? - teszi fel az oly jól ismert, klasszikus kérdést Gilles reményvesztett tekintettel. Marion néhány másodpercig üresen bámul maga elé, majd lepereg a szeme előtt egy házasság fájdalmasan magától értetődő kisiklása. Határozott mozdulattal csukja be az ötödik emeleti hotelszoba ajtaját, beszáll a liftbe, mi pedig utazhatunk vele a kapcsolat ötödik emeletéről egészen a földszintig. A mese két átlagos ember átlagos gondjait meséli el, egy átlagos viszony öt átlagos szakaszában. Ahogy visszafelé haladunk az időben, vendégek lehetünk egy túl őszintére sikerült, kenderfüstbe burkolózó baráti összejövetelen. Megismerhetjük Gilles homoszexuális bátyját és Marion excentrikus szüleit. Nicolast, a pár kisfiát, akinek világrajövetele feldolgozhatatlanul nagy felelősséget rótt az apára. Egy titokzatos amerikai idegent, akitől az asszony a nászéjszakáján kapta meg azt a szenvedélyt, amit újdonsült férjétől nem. És egy ragyogó napfénnyel bearanyozott olaszországi nyaralást, ahol a férfi és a nő egymásba szerettek.

Nincsenek teátrális összecsapások, tányérhajigáló veszekedések, ám nincsenek buja erotikával vagy lángoló szerelemmel átitatott összegabalyodások sem. Valóság van. Tartalmas hallgatások, mindent megmagyarázó pillantások és életszagú dialógusok teszik a filmet azzá, ami: egy kilencven perces kapcsolatterápiává. Mert látva Valeria Bruni-Tadeschi és Stéphane Freiss minden sallangtól mentes, pontos játékát, biztosan nem mondjuk többé azt magunknak a krízis pillanataiban: majd én lerendezem magamban. És nem várjuk meg a pontot, amikor a kommunikáció egyetlen formája az, hogy megpróbálunk fájdalmat okozni a másiknak. Ám ne higgyük, hogy a film csupán a válsághelyzetben lévő kapcsolatok szenvedő alanyainak lehet ínyére! Az első alkalommal randizók népes táborának is okosabb választás, mint a gyilkolászó gorilla vérengzése 3 típusú műremekek. Ami pedig a régi olasz dallamok szerelmeseit illeti: számukra egyenesen kötelező.

ELEKTRA

Amerikai szusi sok kecsöppel. Hello Kitty, Gwen Stefani, és gombamód szaporodó szusi-bárok szerte a világon azt hirdetik: Japán trendi hely. ŰŰA film pedig, ami az életet másolja, követi a japcsi-hullámot, és miután megöltük Billt Umával, elvesztünk Tokioban Murray-vel, és elátkozódtunk Sarah Michel Gellarrel, most Jennifer Garnertől tanulhatjuk meg: hogy bánik a karddal egy igazi harci barbi.

A Daredevilből ismert bosszúszomjas vamp, Elektra (Jennifer Garner) újra életre kel. Ám tanulván korábbi kalandjaiból, úgy dönt: kizárja életéből a zavaró motívumokat, mint érzelmek, emberség és szex. Ehelyett a lelkileg kevésbé megterhelő bérgyilkos szakmát választja, melyben kétség kívül felülmúlhatatlan.
Ám egy nap Elektra olyan megbízást kap, amely felolvasztja jégszívét. Kétségbeesetten szegül ellen a bűn hívó szavának, és úgy dönt: testével védelmezi azokat, akiket kardélre kéne hánynia, vagyis a szomorú szemű Markot (Goran Visnijc), és a saját kiskori énjét idéző Abbyt (Kirsten Prout), ha a megbízó ragaszkodik a leszámoláshoz. Ám ekkor még nem is sejti, hogy a kislány értékesebb, mint a föld bármely kincse, és minden gonoszok leggonoszabbika -a Kéz- kígyókból, farkasokból, pókokból, japánokból, és egyéb egzotikus lényekből álló csapatot küldött a Földre, hogy megkaparintsa. A mészárlást pedig még Elektra mestere, Hattori Hanzo amerikai reinkarnációja, a Bot (Terence Stamp) sem tudja megakadályozni...

Az Elektra alapjában véve szórakoztató lehetne a Songokun és Sailor Moonon nevelkedett fiatalabb generációnak - de sajnos ugyanolyan középszerű alkotás, mint az említettek. A sztori sablonos és megoldatlan, Garner nevetséges a 90'-es éveket idéző Metal Lady szerkóban, Goran Visnijc pedig megmaradt a Madonna videóklip-béli karakterben, nevezetesen sármosan hunyorít, pasisan ráncolja a szemöldökét, és csábítóan sóhajtozik. Ezzel azonban még Elektrát sem tudta lekötni, nemhogy a mozinézőt. És bár a film remek alternatívát kínál a divatjamúlt párnacsaták lepedővel való feltuningolására, azt javaslom: az igazi manga-fanok maradjanak az Inu Yashánál.

 ÜTKÖZÉSEK  

                                                                                                                                                                                                                                                         Versrészlet egy ismeretlen költőtől: "Mindenki megváltó, aki él, és senki nem adhat többet, csak az életét."

Paul Haggis is ilyesmire gondolhatott, amikor megszületett a fejében az Ütközések alapötlete. A nyolc különböző sors bemutatása, melyekben minden szereplő élete egy-egy evangélium, és mindannyian cipelik a saját keresztjüket. Kik ők? Az államügyész, a koreai szerelmespár, két piti autótolvaj, a fiatal rendőrtiszt, az arab boltos, a fekete házaspár a felső tízezerből, a mexikói bevándorló és a két nyomozó, akiket nemcsak a munkájuk köt össze. Bűnösök, olyan bűnökkel, amelyek alatt mi magunk is rogyadozunk nap mint nap. Ahogy Sandra Bullock megfogalmazta: "Aki nem ismer magára valamelyik szerepben, az önmagának hazudik."
Néhány nap van karácsonyig. A rádió szerint este havazni fog. Ám mielőtt a csillogó hópelyhek ellepik az angyalok városát, meg kell ismernünk azt nyers valójában. A várost, ahol szabadon vásárolhatsz fegyvert, és különösebb következmény nélkül használhatod is. A helyet, ahol az emberek közönyösen sétálnak el az út szélén heverő holttest mellett. Ezen a télen azonban nyolc sors összefonódása az addigi érzéketlen monotonitást csontig hatoló fájdalommá és nyughatatlan gondolatokká változtatja.
A szereplőgárda tagjai épp olyan különbözőek, mint maguk a karakterek. Első olvasatra biztosan nem tudnánk hova tenni, miféle film lehet, melyet Sandra Bullock, Brendan Fraser, Ludacris és Ryan Philippe neve fémjelez. Ám ahogy az első percek után átlátjuk, hogy egy modern moralitásjáték részesei vagyunk, ahol a gyarlóság minden formája jelen van, azon sem lepődnénk meg, ha a történet kilencedik szálának főszereplőjeként maga a Kockásfülű Nyúl tűnne fel a vásznon. Készüljünk egy nagy csomag zsebkendővel, és olyasvalakivel üljünk be a moziba, aki előtt nem kínos elpityeredni. Este az otthonunkban pedig élvezzük a perceket, amikor még a film vége után négy órával is meredten bámulunk magunk elé, és sehogy sem vagyunk képesek megszólalni.

K